/Mahatma Gandhi/
Kis novelláimhoz szeltem egy- egy szeletet az élet tortájából, és a keserédes ízeket kóstolgatva arra kerestem a választ, valóban ennyire kiszolgáltatottak vagyunk, vagy minden rajtunk múlik? Van választásunk, vagy végzetünk a markában tart? Mi irányítjuk a sorunkat, vagy ő irányít minket? Fogságban vagyunk, vagy szabadon azt tehetünk, amit akarunk?
Nos, a választ rád bízom, döntsd el te magad!
Számtalanszor megviccel minket az élet, azon tűnődünk, semmit sem tehettünk ellene, mindenképpen bekövetkezett volna, esetleg volt más választásunk? „Déjá vu…” – „C’est La Vie!” szoktuk ilyenkor mondani, amikor úgy érezzük, már voltunk ebben a helyzetben, vagy éppen „ilyen az élet”, a sorsunk akarta így, nekünk semmi közünk az egészhez, mossuk kezeinket. Egykoron mind felszálltunk létünk hullámvasútára, együtt utazunk a legnagyobb mélységektől a legnagyobb magasságokig.
Véletlenek nincsenek…
Úgy gondolom, azért vagyunk itt, hogy jól érezzük magunkat és boldogok legyünk. Ehhez viszont az kell, hogy azzá válhassunk, akik lenni szeretnénk, hogy megéljük mélyen dédelgetett álmainkat. Nem számít semmi, mert mindez független attól, hogy hol, mikor, hová születtünk. Minden rajtunk múlik, a csoda bennünk van, csak engednünk kell felszínre törni! Persze, elismerem, vannak helyzetek, amiket nem kerülhetünk el, de azokat el kell fogadnunk, hiszen nem véletlen, hogy éppen arra a pontra, helyre, abba az időbe, és testbe születtünk, amibe születtünk…
Vajon képesek vagyunk változtatni végzetünk kerekén?
A gyűjtemény címe:
A SORS TÁBLÁJÁN
(borító megtekinthető a képgalériában)
Tartalomjegyzék:
SZERTEFOSZLOTT ÁLOM
TELJES GŐZZEL ELŐRE!
A KRÉMES
AZ AJÁNDÉK
AZ IGAZI AJÁNDÉK
APÁK ÉS FIÚK
FEJ, FEJ MELLETT
KÜLDETÉS
CSERBENHAGYÁS
MEGBOCSÁTÁS
MIÉRT HAGYTAD ABBA?
MIT ÉREZTÉL?
A SZÉPSÉG
PEDAGÓGUSGYEK
AZ UTCA KÖVÉN
KÁBULAT
VENDETTA
REVÁNS
UGYE, NEM HASONLÍTUNK?
NA, MEGYÜNK?
BIRTOKLÁSI VÁGY
MENŐ CUCCOK
NE MONDD EL SENKINEK!
NEKEM NEM KELLENE!
NEM AKAROK CSALÓDNI!
KALAND AZ ERDŐBEN
HULLÁT TALÁLTUNK
A HÉT HORDALÉKA
TE MIT VÁLASZTOTTÁL?
NEM ÉN DÖNTÖM EL!
MI TART ÖSSZE?
A SORS FINTORA
ÓMEN
KÜLFÖLDI UTAZÁS
A FÉLELEM SZAGA
A JÓSLAT
A GALAMB
A KÉRDŐÍV
AZ ELTITKOLT FEJEZET
MÁRTA NÉNI
A FIÚ
A HIRDETÉS
A POFON
CSOMAGOLT ÁRU
ÍZELÍTŐ:
A JÓSLAT
Manci, az ország legtávolabbi zugában élő fiatalasszony Istenfélő ember lévén rendkívül féltette a családját minden bajtól, ami bekövetkezhet. Végtelen boldogsággal töltötte el, hogy túlélték a háborút, és a férje visszatért a frontról, ám folyton ott motoszkált a fejében, a „mi van akkor, ha?”, a „Mi jöhet még, mi történhet még?”
- Istenem, uram, kérlek, védd meg a családomat minden sorscsapástól! – imádkozott folyton.
Képtelen volt megemészteni a múltat, élénken emlékezett, amikor egészen kicsiny gyermekként kellett átélnie az első világháborút, majd rá húsz évre, immáron ifjú anyaként, a másodikat. Zsigereibe mély nyomot hagytak az események, főleg, ahogyan a cseppnyi, egyetlen fiával bujkálnia kellett a különböző pincékben, a szirénák éles hangja egyfolytában a füleiben zengett. Emlékezett, mennyire rettegtek mindannyian, mennyit imádkozott, hogy a férje visszatérjen a frontról. Látta, átélte az elképzelhetetlen borzalmakat, sajnos, az édesapjának nem sikerült visszatérnie.
Súlyos, nagyon súlyos terhek nyomták a vállát, rettegett a jövőtől, éppen ezért kapott az alkalmon, amikor hírét vette, hogy a nem is olyan távoli kisfaluban egy jósnő rengeteg igaz jövendölést mondott az embereknek. A hívők alázattal vonultak be hozzá, minden áron tudni akarták, milyen lesz az a bizonyos jövő. Bár a jósnő előrebocsátotta, hogy amit mond, az még változhat, mert a jövő képlékeny, a jelenben hozott döntéseinkből fakad, azért mégis sokan készpénznek vették minden egyes szavát, főleg akkor, ha bekövetkezett. A hír így terjedt szájról, szájra, emberről emberre, míg Manciig is eljutott. Anna barátnőjét rászedte az útra, akivel minden áron meg akarták tudni, mi lesz majd? Felkerekedtek hát, gőzös, csühös vonaton elzakatoltak egészen a szomszéd megye eldugott kis falujáig. Amikor elindultak, féltek, nem találnak, oda, de el sem tudtak volna tévedni, a vonaton rengeteg ember utazott ugyanoda. Folyamatosan arról beszéltek, mi történt, hogy történt. Manci annyira kíváncsi volt, hogy ő akart előbb bemenni, már az úton kikötötte.
- Kérlek, Anna, hadd menjek be én előbb! Minél előbb tudni akarom a jövőmet!
- Jó, legyen, én ráérek utánad is! - barátnője beleegyezett.
- Jaj, nagyon köszönöm, majd meghálálom! – örvendezett.
- Ugyan, dehogyis! Ha már úgyis ott vagyunk, nem mindegy, ki mikor jut be?
- Ez már igaz! Jaj! – kapott a szívéhez.
- Mi történt?
- Belenyilallott a szívembe… azt hiszem, megérkeztünk! A gyomrom görcsbe van, annyira izgulok! Nézd! Remeg a kezem! – mutatta.
- Azért ennyire mégsem kellene felizgatnod magad!
Leszálltak a vonatról, mintegy zarándokúton, úgy bandukoltak el a kis házikóig. Kivárták a hosszú, tömött sort, azt hitték, azon a napon már el sem jutnak a szenzációs jósig. Izgatottan, bizsergő félelemmel teli vegyes érzelmekkel feszengtek, miközben a jósnőről szárnyra kapott furcsa fantasztikumokat hallgathatták végig az ott álldogálóktól. Egyik történet két asszonyról szólt, akik szintén beszélgettek egymással, amíg odautaztak. Arról folyt a vita, hogy mennyit kell majd fizetni a jóslatért. Erika szerint mindenki azt ad, és annyit, amennyit tud, hiszen a jósnőnek is élnie kell valamiből, márpedig, ha egész nap jósol, akkor nemigen tud másféle termelőmunkát végezni. Az emberek ebben megegyeztek, hát azt adtak, amit tudtak a szolgálataiért. Ki tojást, ki egy tyúkot, tejet, vagy éppen pár jóféle magyar forintot. Erről szólt a mese, ettől, mármint a fizetnivalótól idegesedett be Margit, felforrt az agyvize, igencsak fukar ember hírében állt, az ilyesmire sajnálta a pénzt. Mérgében elkiáltotta magát:
- Ezt adom én a jósnőnek! – és mutatott hozzá egy csúnyát.
- Ilyet ne mondj! – ijedt meg Eta.
- Miért ne? Úgysem hallja! – nevette Margit.
- Akkor miért jöttél velem?
- Kíváncsiságból!
- Én komolyan hiszem, hogy a jósnő látja a jövőt!
- Ha! Még, hogy a jövőt? Ne nevettess! – kacagott tovább.
Ám amikor Margitra került a sor…
- Magának nem jósolok. – mondta a jósnő, amikor bement hozzá.
- Miért? – lepődött meg.
- Mert maga már engem útközben kifizetett, köszönöm… távozhat! – bólintott.
- Bocsánat… - rebegte idegesen, szégyenében sírva futott ki a helyiségből.
Mindez igaz volt, vagy sem, azt már senki nem tudta, de ilyen, és ehhez hasonló kis történetek százai keringtek a levegőben…
Legalább hét órát várakoztak hőseink, mire az ajtóig érhettek. Manci már alig várta, hogy benn legyen, egyrészt igazi jósnőt még sohasem látott, másrészt kíváncsi volt, egy ember honnan tudhatja a másik ember jövőjét, ha pedig tudja, akkor hogy néz ki az olyan ember? Vajon mitől különlegesebb, mint a hétköznapi emberek? Így amikor végre sorra került, azonnal besurrant a helyiségbe. A szoba egy szegényes kis parasztház fagerendás mennyezetű, földes talajú helyisége volt, melyet függönyökkel homályosítottak el. A jósnő egy széken ült egy kis asztal mellett, előtte állt egy másik szék, amin az éppen érkező páciens foglalhatott helyet, az asztalon egy gyertya fénye keltett sejtelmes hangulatot.
- Foglalj helyet, leányom! – intett Manci felé.
A nő megszeppenve, áhítattal lopakodott el a felkínált helyig, mély izgalommal leült, és a jósnőre pillantott. Az idősebb hölgy szegényes rongyokban, komolyan, bölcsen kuporgott a kényelmetlen széken, fel sem nézett, egyfolytában maga elé tekintett egyetlen pontra. Haja már őszbe fordult, melyet kis kontyba fogott össze, egy nagykendővel takarta el, kezei lazán hevertek az ölében.
- Tudom, mi járatban vagy! – szólalt meg ismét, némi csend után.
- Jó napot! – nyögte ki a megilletődött Manci.
Idegesen feszengett, azt sem tudta, hol kezdje a mondandóját.
- Tudom, mi járatban vagy! – ismételte.
- Igen… szeretném tudni… mit hoz a jövő számomra?
- A jövő képlékeny, néha sötét felhőbe burkolózik, néha világosan látható… - fejtegette halkan - Az a kérdés, mit szeretnél mindebből megtudni, és mindazt el tudod e fogadni?
- Hát… remélem… - sóhajtotta Manci.
- Felkészültél? Biztosan tudni akarod?
- Ha már idáig jöttem…
- Amit most mondok, az még változhat… látom, látom, amint a fiad, az egyetlen fiad…
- Jaj, Istenem! Mi van a fiammal? – kapott a szívéhez Manci.
- Mi lesz? Tudni szeretnéd még mindig?
- Igen, most már igen, mindenképpen! – csalt a félelem néhány könnycseppet a szemébe.
- Biztos vagy benne?
- Biztos! – kérlelte Manci.
- Legyen… a fiad víz által fog meghalni… szörnyű halála lesz… - ejtette ki lassan, tagoltan.
- Jaj, ne! Ne! Az egyetlen, drága gyermekem! Jaj, csak őt ne! Istenem, ne vedd el tőlem, kérlek, csak őt ne! – zokogott, közben teljesen összeomlott. Bejött két kedves hölgy felsegíteni.
- Nem mindenki bírja elviselni, amit a sors rámér…
- Kérem, kérem, ne küldjön el! Ne küldjön el! – kiabálta Manci - Segítsen! Megváltoztathatom? Mondja, mit tehetek?
- Én csak annyit tudok, hogy elkerülhető… ha…
- Ha? Ha? Mit tegyek? Vegye el bárki az én életemet, odaadom a fiamért! – zokogta, miközben könyörgött megváltásért, vagy inkább egy másik jóslatért.
- Hát… ha nem engedi víz közelbe… talán… ám a sorsát senki sem kerülheti el… akkor az élet megtalálja a módját a hogyannak…
- Jaj, jaj, jaj, ne! Ne! Ne! – üvöltötte Manci, a két hölgy ilyen állapotban kísérte ki.
- Kérem, ha így reagál, minek jött a jóshoz? – kérdezte az egyik.
- Jaj, Istenem, ugye nem igaz?
- Imádkozzon, hátha nem jön el… - bíztatta a másik.
- Azt hittem, valami jót fog mondani! – reszketett.
- Az élet nem csak fekete és fehér…
- Én aztán be nem megyek, ha te így jöttél ki! – döntött a barátnője, karon fogta, majd megkérdezte, mi történt.
Manci fuldokolva, zokogva, könnyeit nyelve mondta el, mit mondott neki a jósnő. Anna komolyan megijedt, ezért tényleg nem ment be. Hazafelé azon gondolkodott, vajon most valóban úgy lesz, ahogy a jósnő mondta, vagy addig festi mindenki a falra azt a bizonyos ördögöt, amíg meg nem jelenik?
- Minek jöttem ide? Minek jöttem el? – hajtogatta Manci - De kár volt, nagy kár volt idáig utaznom ezért! – sajnálkozott.
- Már megtettük, késő! – bólintott Anna.
- Hát igen… már késő… Vajon neked mit mondott volna?
- Jobb, ha nem tudom…
- Kár volt mohónak lennem… bár ne mentem volna be!
- Én már örülök, hogy nem mentem be! Tényleg jobb, ha az ember nem tudja a jövőjét!
- Szerinted most mit tegyek? Mit tehetek?
- Nem tudom, tényleg nem…
- Mégis, te mit tennél?
- Komolyan nem tudom…
- Istenem, segíts! – nézett az égre Manci.
- Imádkozzunk, hogy ne így legyen… nem tudom… mi van akkor, ha csak azért lesz úgy, mert addig, addig mondogatjuk, amíg bekövetkezik? Addig félünk tőle, addig aggódunk miatta?
- Gondolod, hogy a sorsot mi megváltoztathatjuk? Amit Isten elhatározott?
- Fogalmam sincs… miért biztos, hogy a jósnő azt a jövőt látta? Mi van, ha több jövő van, ha vannak más sorsok is?
- Ha vannak más sorsok, akkor én azon akarok menni! – döntött Manci.
- Szerinted azt mi döntjük el?
- Én hiszem, és imádkozom!
- Most mit fogsz tenni?
- Hazamegyek, és elmondom a kisfiamnak! Megmondom, hogy a kútban ördög lakik, és ne menjen a folyóhoz sem, mert lehúzza a szörnyeteg!
- Eddig is ilyesmivel igyekeztünk őket megvédeni…
- Igen, elég hatásos volt, Gyuszi retteg is a mumustól!
- Az én gyerekeim is félnek a vasorrú bábától…
- Majd én megvédem az egyetlen gyermekem! Ha már az ég nem adott többet, akkor ezt az egyet tartsa meg nekem, ne vegye el tőlem!
- Jól van, látod, így kell hozzáállni! – mosolyodott el Anna, kicsit kezdett megnyugodni barátnője lelkiállapotától.
Tovább éldegéltek kicsiny falujukban, rengeteg munkát elvállalva, csak éppen attól a naptól kezdve Manci folyamatosan attól rettegett, a fia mikor kerül valamilyen víz közelébe. A lehető legtöbb mumust, boszorkányt, szörnyet kitalálta, és mindenhová gondolatban, és szóban odaállította, hogy a fia rettegjen a víztől, és eszébe ne jusson még a patakhoz sem elmenni. Sikeresen beleoltotta a félelmet, ám az évek sora végül győzedelmeskedett a páni félelem fölött. Lassan, lassan némileg feledésbe merült az egykori jóslat.
Gyuszi majdnem felnőtt emberré serdült, - bár az egész család tudott a jóslatról, jó idővel már senki sem emlegette, csupán Manci rettegett titokban, nehogy mégis bekövetkezzen! A fiatal férfi mindenkihez nagyon kedves volt, mindig illedelmesen viselkedett. Szerette a rokonait, gyakran ellátogatott hozzájuk. Kedvelte a kicsiket, értett a gyerekek nyelvén, úgy tapadtak rá, mint a vaj a kenyérre. Saját családban még nem gondolkodott, jó tanuló lévén egyelőre a tanuláson járt az esze. Tervei voltak, ki akart törni a szegénység csapdájából, így végtelenül boldogan újságolta a hírt, amikor felvették az egyetemre.
- Édesanyám! Orvos leszek! – kiáltotta.
Manci pedig büszkén ölelte drága gyermekét, szép reményét a keblére, ebbéli boldogságában néhány pillanatra még a jóslatról is megfeledkezett. Valójában akkor lett újra ideges, amikor kiderült, hogy emiatt a fővárosba költözik az egyetlen fia. Mivel időközben elhalálozott a férje, úgy döntöttek, jobb lesz, ha eladják kicsiny portájukat, inkább a fővárosban telepednek le együtt. Az anya, - aki már amúgy is egész életét a gyerekének szentelte, nem volt más értelem, cél a létezésében, - hálás szívvel feladta volna mindenét, hogy minél közelebb élhessen élete legnagyobb kincséhez. A válságos időszakok azonban nem úgy akarták - egy házat eladni nem tűnt olyan egyszerű feladatnak, mint gondolták, főleg úgy, hogy rögvest egy másikat tudjanak venni a bevételből, no, persze a fővárosban, ahol mindig drágábbak az ingatlanok, mint vidéken. Gyuszinak az egyetem kollégiumában adtak bentlakásos lehetőséget, a tanuláshoz némi ösztöndíjat kapott, valamint munkát vállalt mellette, hogy az édesanyját ne terhelje semmivel. Akár eddig, úgy tanult, hogy hétvégeken, éjszakánként és nyaranta dolgozott. A középiskolából pedig még minden nap hazavonatozott. Manci tehát otthon maradt, addig, amíg a házat el nem tudja adni, Gyuszi megígérte, legalább havonta egyszer biztosan hazalátogat. Minden pontosan úgy történt, ahogyan eltervezték.
A fiú rendszeresen, havonta hazalátogatott, pedig rengeteget tanult, és annál többet dolgozott. Édesanyja közben folyamatosan árulta a házat, amely sehogyan sem akart elkelni, a hozzá tartozó telekkel együtt sem. A nyári szünetet felhőtlen boldogságban otthon töltötte, magával vitte Ildikót, akit az egyetemen ismert meg. Bemutatta a rokonságnak, mint a jövendőbelijét.
- Édesanyám, drága, kérem, ismerje meg a jövedőbelimet!
- Kisfiam, nem illik együtt élni házasság előtt! – korholta.
- Édesanyám! Már más idők járnak! Budapesten ezt így szokás!
- Na, és lányom, mikor lesz az esküvő? – kérdezte a lányt.
- Kedves mama! Majd az egyetem elvégzése után!
- És addig?
- Ha áldását adja, addig együtt élünk! – mosolygott a fia.
- No, és a gyerekek?
- Milyen gyerekek?
- Hát a ti gyerekeitek?
- Ó! Az még odébb van! Majd… valamikor… Nyugodjon meg, édesanyám! Minden rendben lesz! – ölelte át a fia.
Manci nem értette, hogyan lehetséges mindez, dúlt- fúlt, morgott, de semmit sem tudott tenni ellene, hát elfogadta a fia döntését, miszerint majd az egyetem végeztével házasodnak össze, és csak utána jöhet a gyerek - valamikor…
Nyáron akadt bőven idénymunka a termelőszövetkezetben, így mind a hárman együtt jártak kapálni, a menyével sikerült szorosabban megismerkednie..
Ősszel az ifjak visszautaztak tanulni, Manci pedig tovább árusította kicsiny birtokát, bár már nem volt benne olyan biztos, hogy a fiának még mindig annyira szüksége lenne rá.
- Talán éppen ezért nem sikerült mindeddig eladnom a biztos otthont a fejem fölül… - tépelődött – talán nem tudtam volna a pénzből semmit sem venni, és most koldusboton tengődhetnék… Biztosan boldogok, és mindig boldogok lesznek! – mondogatta magának, és a szomszédoknak - Ott áll mellette Ildikó, aki bár nem pont olyan, amilyen menyet elképzeltem… de hát szereti a fiamat, mellette áll, egy az érdeklődési körük, orvosok lesznek! Az gyönyörű hivatás! Segíteni az embereken…
- Persze! Nyugodj meg, a fiad kapott egy segítőtársat, aki majd vigyáz rá helyetted, ha te nem leszel! – helyeselt Anna.
- Ha én nem leszek?
- Igen…
- Erre még nem gondoltam…
- Pedig kellett volna, nézd, mi sem vagyunk túl fiatalok, az élet aztán rendesen megviselt minket…
- Jól van, ők tudják, mit akarnak…
- Igen, így van! Boldogok, és azok lesznek örökké!
- Hát igen, mindennek ára van… - marcangolta magát, miközben magyarázatokat keresett.
Kicsit becsapottnak, csalódottnak érezte magát, de jól tudta, hogy az orvosi diplomát nem adják ingyen, rengeteget kell tanulni, sok lemondással jár, és a családalapítás sem olyan egyszerű, főleg a szegényeknek. Nekik előbb meg kell teremteni az anyagi hátteret, biztonságot, a biztos alapot. Így is örülhetnek, hogy egyikük végre kitör az évszázados megalázottságból, és végre tanult ember, igazi diplomás, orvos is lesz a családban. Az első havi együttlétkor erről beszélt a fiával.
- Bezzeg a gazdagoknak ez is könnyebben megy!
- De lehet, hogy ők nem értékelik annyira! – folytatta a fia.
- Lehet… lehet benne valami! Ha viszont belegondolok, hogy a szüleim még analfabéták voltak, és nekem is csak három elemim van… Mekkora fejlődés ez egy generáció alatt! – húzta ki magát a büszkeségtől.
- Így van, édesanyám! – mosolygott a fia – ismerek néhány gazdagot, aki pusztán a neve előtt lévő két betű miatt akar orvos lenni.
- Örülök! Drága gyermekem! Örülök, hogy te nem olyan vagy, és az én fiam vagy! Te vagy a legjobb ember az egész földkerekségen, büszke vagyok, hogy én lehetek az édesanyád! – mosolygott vissza rá.
Gyuszi az egyetemen nem csak Ildikót ismerte meg, hanem összehaverkodott a csoporttársaival, több életre szólónak ígérkező barátságot kötött, akikkel a hasonló sors összehozta őt. Peti, András, és Jani alkották a szűkebb kört, rendszerint velük járt dolgozni, és szórakozni.
Azon a bizonyos napon is úgy történt. A négy jó barát munka után beült egy sörözőbe, megittak pár korsó sört, majd a Duna parton sétálgattak a gyönyörű, forróságot árasztó vénasszonyok nyarában.
- Én jól tudok úszni! – mutatott a vízre Peti.
- Én is! – vetekedett Jani.
Egy darabig azon vitatkoztak, ki tud jobban úszni, ki tud gyorsabban, azt fontolgatták, hogy egy úszóversenyt melyikük nyerne meg. Jót nevettek Gyuszin, aki a Tisza mellett nőtt fel, és azt állította, hogy nem ott tanult meg úszni. Elmesélte, mennyire félt, rettegett a víztől, és kizárólag az úszómesterének köszönheti, hogy egyáltalán a medencében meg tudott tanulni, sőt, hogy legalább bele merészelt már menni a vízbe.
- Ne nevettess! – vihogott Jani.
- Pedig így van! Anyám elijesztett! Folyton szörnyekről, ördögökről, boszorkányokról hallottam, akik lehúznak a víz alá!
- Elképesztő! Ezek az aggódó anyák!
Engem kígyóval riogattak, aki a pincében van, és megmar! Ma sem merek egyedül lemenni! – ismerte be Peti.
- Na, jól van, hagyjuk ezt! Ki tudja a Dunát átúszni?
- A Dunát? Ne viccelj! Nem látod, milyen széles?
- Én nem úszom… - döntött Gyuszi.
- Mert betoji anyámasszony katonája vagy! – torkolta le Jani.
- Dehogyis…
- De igen! – kacagott Peti, miközben hátba verte.
- Milyen koszos a víz! – nézte András.
- Persze, koszos, zavaros, kit érdekel! Attól még víz! Át lehet úszni a túlsó partra!
- Én nem… nem…
- Hát… ezt nem gondoltam volna rólad Gyuszikám! – ölelte át a vállát Jani.
- Ittunk is…
- Na és? Annál jobban megy!
- Nagyon messze van a túlpart!
- Messze, de tudod mit? Menjünk el a Margit szigetig, ott közelebb van a part, a sziget!
- Menjünk! Benne vagyok! – kiáltott Peti.
- Rendben, ott tényleg nem olyan széles a Duna! Megmutatjuk neked, hogy kell ezt csinálni! – veregette a vállát András.
- Jó, akkor az első táv a szigetig, és aki bírja, az átúszik a másik oldalra is! Az lesz a győztes, aki teljesen átússza!
- Fogadjunk!
- Fogadjunk!
- Miben?
- Egy hétig az fizet, aki utolsónak marad! Minden este egy piát mind a négyünknek! Rendben?
- Rendben! – bólintott a három barát.
- Hát… jó… ha odaérünk, megnézem én is… – mondta Gyuszi.
- Igyekezzünk! – türelmetlenkedett Jani, az értelmi szerző - Én gyermekkoromban, a sebes Körösben úsztam! –dicsekedett.
- Akkor te tényleg tudod, hogyan kell folyóban úszni! – nevette András.
- Én is kipróbáltam a Rábát! – jutott eszébe Petinek.
- Én meg csak messziről csodáltam a Tiszát… - sejttette Gyuszi.
- Most megismerkedhetsz közelről a folyóval!
Felgyorsított léptekkel siettek végig a parton egészen a Margit híd aljáig. Átnéztek a pesti oldalra, elég messzinek tűnt, de a sziget tényleg egy olyan táv, amit még egy gyerek is képes megtenni. Egy körbe álltak, egymásra tették a kezüket, megkötötték a fogadást. Elgondolták, hogyan lesz, majd a parton levették a ruháikat, szépen sorba rakosgatták, mindenki a cipőjére hajtogatta a nadrágját, bele a zoknit, arra az ingét. Négyen álltak alsónadrágban a vízparton, András belemerítette a lábát a vízbe.
- Egész jó a víz!
- Jól meggondoltátok? – kérdezte Gyuszi.
- Meg! – bólintottak mindhárman.
- A cél a sziget csücske! Ott találkozunk! Ha mind megvagyunk, átúszhatunk egészen a másik oldalra, visszafelé pedig átgyalogolunk a hídon a ruhánkért! – sorolta Jani.
- Alsónadrágban? – akadékoskodott Peti.
- Miért? Úgysem ismer senki! – nevette Jani.
- A komoly doktor urak… alsógatyában a Margit hídon… – bólintott András.
- Még nem vagyunk azok! Használjuk ki a fiatalságunkat! Minden buliban benne kell lenni! – így Peti.
- Ez elég komoly buli… - sóhajtotta Gyuszi.
- Ne nevettess! Ez neked komoly? Gyerekjáték az egész! Nézd, milyen forrón süt le ránk a nyugati nap, úgyis tiszta izzadtak vagyunk, legalább lehűlünk! – vigyorgott Jani.
- Ha történne velem valami…
- Ne már! Ne mondj marhaságokat! – fojtotta belé a szót Peti.
- Jó, csak annyit akartam, hogy mondjátok meg Ildikónak, szerettem, és az édesanyámnak is…
- Mi bajod van? – kérdezte András.
- Idefigyelj! Beugrasz, és pontosan úgy úszol, ahogyan a medencében! Nézd! Elég közel a sziget! – mutatta Peti.
- Ha baj van, ordíts, és kimentünk! – ígérte Jani.
- Rendben… - nyögte Gyuszi.
- Mi tudunk úszni! – toldotta meg Peti.
- Én is tudok! – fortyant fel Gyuszi.
- Nem akarsz inkább mégis itt megvárni minket? Akkor mindenképpen te leszel a vesztes, de mi hárman most már minden áron úszunk, érted? – kérdezte Jani.
- Én is úszom! – döntött Gyuszi.
- Te tudod, mondom, ha úgy érzed, baj van, akkor csak kiálts! – rántott egyet a vállán.
- Jól van…
- Na, akkor háromra! – mutatta Jani.
- Egy, kettő, három! Ugrás! – üvöltötte, és mind a négyen egyszerre vetődtek a vízbe.
Hatalmas karcsapásokkal igyekeztek egymást megelőzni. Az élen úszott Jani, mögötte holtversenyben Peti, utánuk András. Nem hallottak semmit, így mindenki saját magával, és a másik legyőzésével foglalkozott. Amikor megérkeztek a szigetig, kifulladva, lihegve kikászálódtak a partra.
- Hol van Gyuszi? – néztek.
- Nem tudom! – lihegte András, aki az utolsó lett.
- Te hallottál kiáltást? – kérdezte Peti.
- Én nem!
- Én sem!
- Én sem!
- Akkor hol lehet?
- Visszament volna? – tanakodtak.
- Nem tudom…
- Beugrott egyáltalán? – gyanakodott Jani.
- Együtt ugrottunk! – csóválta a fejét András.
- Igaz…
- Akkor hol a fenében van?
- Lehet, hogy visszafordult…
- Lehet…
- Most mi legyen?
- Visszaússzunk? – kérdezte Peti.
- Szerintem fussunk vissza a hídon! – javasolta András.
- Fussunk!
Felrohantak a hídra, és amilyen gyorsan tudtak, úgy futottak visszafelé a budai oldalra, útközben nézték a víztükröt, hátha ott látják valahol szerencsétlenkedni Gyuszit, de a Duna némán fodrozódott, nem szólt, és nem mutatott semmit. A hídon futó három mezítlábas, alsónadrágos őrültet megbotránkozó tekintetek kísérték végig. A sétáló, és a villamoson utazó emberek értetlenül nézték őket, gondoltak róluk pár dolgot. A fiúkat azonban ez vajmi kevéssé érdekelte, sokkal fontosabb dolog űzte, kergette őket. Lihegve érkeztek le a partra. A ruhák pontosan ugyanúgy hevertek a földön, ahogyan letették őket, és ott lapultak Gyuszi ruhái is. A három barát néhány pillanatig döbbent csöndben állt, majd tétován felöltöztek. Előbb megfordult az a fejükben, hogy a fiú visszaúszott, és ott bujkál valahol, hogy alaposan rájuk ijesszen.
- Bárcsak így lenne! – sóhajtotta Jani – attól tartok, sokkal nagyobb baj van…
- Gyuszi! – üvöltöztek neki jó hangosan.
- Gyuszi! Gyere elő, bárhová is bújtál!
- Előjöhetsz! Alaposan megijedtünk! Abbahagyhatod! – próbálkozott Peti.
- Ejtjük a fogadást! Nem úsztuk át mi sem! – kiabálta András.
- Nézzünk körül!
- Nézzünk!
A part mentén mindenhol keresték, ahol egy zugot, vagy egy kis eldugott helyet találtak. Kiabáltak egy ideig, nevén szólították, ígérgették, nem nevetik ki, mert nem tud úszni, mert nem teljesített, de semmi és senki sem felelt. Mindannyian tudták, nagy a baj…
Jelentették a rendőrségen, ám a vízi mentők hiába keresték, nem lett meg se élve, se halva. A három barát rettenetes lelkiismeret-furdalást érzett, nem találták a helyüket, imádkoztak, hogy bárcsak jó vége lenne a kalandnak, remélték, hogy valamilyen csoda folytán előkerül az a szerény Gyuszi barátjuk, és jót nevethetnek utólag az egészen. A napok azonban teltek, múltak, nem történt semmi, csodákban már nem reménykedhettek, így egyre rosszabb hangulatba kerültek.
Ildikó vigasztalhatatlan volt, nem értette, miért kellett ilyesmire kényszeríteni az ártatlan barátját, a három fiút vádolta. Manci őrjöngött, haját tépte, zokogott, az őrület kerülgette.
- Beteljesült a jóslat! – üvöltötte - Egy anyának az a legnagyobb fájdalom, ha elveszíti a gyermekét!
Csak ezt kiabálta, és nem mondott semmi mást, a szomszédjai támogatták, segítették, orvost hívtak hozzá. Anna barátnője együtt zokogott vele, még élénken emlékezett a jóslatra. Osztozott a fájdalmában, akár az egész falu, hiszen a kedves, jóravaló, illedelmes fiút mindenki szerette. Reménykedtek, hátha valamilyen módon mégis előkerül épségben. Végtelenül szenvedett a megsebzett anya.
- Istenem! Még a végtisztességet sem tudom megadni a fiamnak. Borzalmas! – siránkozott fájdalmában.
A helyi temetőben megegyezett az illetésesekkel, ha nem kerül elő, akkor is rendezzenek neki egy temetést üres koporsóval, ám a pap javaslatára arra legalább hat hetet várni kellett – hátha történik valami. Történt…
Három hét múlva a déli határ közelében partra vetett a Duna egy vízi hullát, felismerhetetlen állapotban, felpuffadva, kék – zölden, már oszlott a tetem. Az orvos szakértői vizsgálat fényt derített a személyazonosságára. A vizsgálat szerint amint a vízbe ugrott, azonnal szörnyet halt, szívburokrepedést kapott, melyet a felhevült testtel hirtelen a hideg vízbe ugrás tényének tulajdonítottak.
Manci ekkor még jobban kiborult, minden áron látni akarta a gyermekét még egyszer – bár ne tette volna… A látványtól eszét vesztette, soha - soha többé nem volt az az ember, aki annak előtte…
A jóslat, ím, beteljesedett…
AZ UTCA KÖVÉN
Még sötétszürke hajnal honolt a város felett, amikor már megállt az első busz. Sanyi a másik oldalára fordult, magára húzta a paplant, próbált még egy kicsit aludni, nem sietett sehova.
„Milyen hideg van ma reggel!”- gondolta magában, amikor lehelete az arcára fagyott. Kinyitotta a szemét, most vette észre, hogy az éjjel esett egy kis hó, ami egészen belepte a takaróját. Felült, lerázta a havat magáról, felettébb furcsának találta, hogy ismét érzi a hideget, pedig már évek óta észre sem vette. Ma reggel nosztalgikus hangulatba került, újra érzett, érezte a hideget, az jó jel! Talán ma történik valami jó, valami más, mint eddig. Körülnézett, még égtek a lámpák, még világítottak a kirakatok, az emberek lassan ébredeztek, megindult a nagyvárosi forgatag. Sok mindent látott innen a földről, az utca kövéről, hiszen évek óta itt dekkolt, ebben a buszmegállóban, a hipermarket egyik ablakánál, a telefonfülke védelmében. Igen, lomtalanításnál találta a takarókat, a rongyokat, amibe burkolta testét, lomtalanításnál találta a ruhákat, amiket viselt. Ha túlságosan elkoszolódott, kidobta a kukába, és felvette a másikat, amit éppen akkor talált valahol. Az emberek rengeteg használható holmit kidobálnak, sőt még jó élelmiszereket is. Sokszor akadt rá a boltok előtt kirakott lejárt szavatosságú konzervekre, néhanap egész sok pénzt sikerült összetarhálnia, amiből meg tudta venni a mindennapi italát, cigijét. A toalett kérdése is megoldott volt, hiszen a közelben lévő gyorsétterembe a blokkon lévő kóddal juthattak be ingyen a vendégek, ha éppen elég tisztának látszott, akkor nem dobták ki a biztonsági őrök, és ha valaki kinyitotta az ajtót, bement ő is… néhanap még ételt is tudott venni.
Ma már örült annak, milyen jó élete lett végül itt az utcán! Emlékezett az első napra, amikor azt hitte, itt a vég, nincs tovább… hát, beilleszkedett az utca porába, egy lett kővel, a koszos paplannal, a telefonfülkével, eggyé vált a földdel, a szeméttel. Sokszor szinte világosan látta, hogy ez eleve így volt elrendelve, meg sem tudta volna akadályozni, ha akarta volna, akkor sem. Ma már nevetett ezen is, rengeteg színdarabot nézhetett végig innen, lentről, ahonnan minden egészen más szemszögből látható. Látott sok embert, akik lenézték, egy fúj, felkiáltással messzire elkerülték, látott részegeket, kábítószeres fiatalokat, voltak, akik belekötöttek, akik el akarták zavarni, de ő megvédte ezt a sarkot! De meg ám! Ez az ő vadászterülete! Itt, a földön, az utcán még jobban uralkodnak a farkastörvények! Volt, de sokszor volt, hogy kioktatták, „menj dolgozni öreg, ne kéregess!” Ez persze nem olyan egyszerű, kinek kell egy „ilyen”? Volt, hogy rendőrök akarták eltávolítani, mint egy szégyenfoltot a főváros gyönyörű arcképéről, ki akarták nyomni, mint egy pattanást, elfedni a valóságot, de ő nem hagyta! Nem! Ő kitartott! Akkor is itt maradt! Jó, jó! Nem egyedül, voltak barátai, akikkel mindig együtt lógott, kiálltak egymásért, igen, micsoda igaz barátok ők, a legjobb legigazabb barátok! Ingatta a fejét, és sorra felidézte a társai arcát. Hirtelen elérzékenyült, néhány könnycsepp gördült le arcán, mely rögtön ki is hűlt, mire leért, jéghideggé vált a fagyos bőrén.
„Ó! Tényleg érzem a hideget, és a meleget is! Ma tényleg történni fog valami! Ma jó napom lesz!” – Örvendezett. Majd tovább szőtte gondolatait az életéről. Előfordult, hogy a segélyszervezet be akarta vinni, de ő nem ment. Neki többé senki se parancsoljon! Ne mondják meg, mit tegyen! Bár néha ugyan kényszerből bevonult a szállóra, de csak fürödni, ám azt mindig meg is bánta. A kosz csak egy ideig rakódik, azután már kopik, az ember hat hét után átáll az öntisztulásra. Legalábbis ő nem érezte büdösnek önmagát, igen elcsodálkozott, ha fintorogva mentek el mellette. Jé! Most jutott eszébe, szagokat sem érez, na, jó ételillatot, azt igen. Egy vasárnapi ebéd emléke sejlett fel lelki szemei előtt, gőzölgő forró húsleves, csigatésztával, főtt marhahús ecetes tormával, mustárral, rántott hús, burgonyapüré, ecetes almapaprika, sütemény. Család… szerető család… Ebben sem az étel a csodálatos, hisz néhanap itt is jut neki meleg étel, egy vasárnapi ebédben, az a szép, ha ott az egész család, az együttlét, a melegség, a szeretet a csoda, maga a földi csoda… - „akinek mindez ott van, talán nem is tudja értékelni. Hm…” meghallotta korgó gyomrát, összefutott a nyál a szájában, ismét néhány legördülő könnycsepp bizonyította, vannak érzései, érzelmei, ő is egy ember. Itt a földön sok ideje volt meditálni, elmélkedni az élet nagy kérdésein. Megismerte az embereket, kiismerte őket. Volt egy büfés fiú, aki rendszeresen megsajnálta, és adott neki meleg ételt. „Isten fizesse meg!” Gondolta, mondta is neki, mély hálát érzett az együttérzéséért. Azért akadt mindig valaki, valami jótét lélek, akitől kapott egy meleg teát.
Tétován átnézett a másik rongykupacra, ahol Rozi feküdt, a barátnője. Reszketeg, vékony alkatú, kéklő vörös fejű, bozontos hajú.
„Istenem! Mennyi jó nőm volt egykoron! Versengtek a kegyeimért, ha, de ezt ma már senki sem hinné el!” - gondolta magában - Itt van például Rozi, hát igen, mások azt mondanák róla, egy koszos alkoholista…”
De ő nem mond ilyet, inkább azt mondja, alkoholba fojtja bánatát, Rozi nem tudja elfogadni a sorsát, még remél, de minek, aki idejutott, hm… Hát igen, aki idáig csúszott, ahonnan talán már lejjebb nem is lehet, nem juthat vissza az életbe, az emberek által normálisnak tartott életbe. Valójában minden hajléktalannak hasonló a sorsa, legalábbis a vége mindennek ugyanaz lett, itt kötöttek ki a kövön… Egykor a család védőszárnyai alatt, meleg otthonban, édesanya szeretetteljes karjaiban, igen, aztán egy „véletlen” eseménysorozat, amely olyan gyorsan követte egymást, elveszíteni mindent, és mindenkit, társakat, családot, vagyont, nem is sejti senki mennyire könnyű… Azon tűnődött, miért pont itt él? Miért ezen a sarkon, miért a városban tömörül a sok hajléktalan? Vidéken nincsenek? - De vannak, csak itt jobban lehet kéregetni, sok ember megy az utcákon, ha túl hideg van, be lehet húzódni az aluljárókba, ingyen utazhatnak, úgysem tudják megbüntetni őket, nincs már személyi igazolványuk sem, régen eladták egy jó vacsoráért, néhány forintért. Törvényen kívüliek lettek, többé soha, sehol, senkinek nem hiányoztak, inkább meg szerettek volna szabadulni tőlük, hogy ne is lássák őket. „Na, jó, ezt most hagyjuk!” – legyintett.
Feltápászkodott a földről, már világosodott, bár itt amúgy sincs túl sötét, nagy a fényszennyezettség. Meglátta szétszáradt, lila kezeit, mellyel egy kicsit leporolta magát. „No, lám, hogy néz ki a kezem… és most mintha fázna!” – gondolta. Ideje volt ennivaló után nézni. Rozit hagyta tovább pihenni, úgysem jut neki más öröm az életben, legalább addig nem a sorsán siránkozik, ő pedig elindult. Egy szokatlan helyen bolyongott, ahol eddig még soha nem járt, reszkettek a lábai, lerogyott a fal tövébe. Nézte, hogyan rohannak az emberek, mindenkinek fontos a dolga, elképzelte, kinek milyen lehet az élete, a családja, vajon hol élhet. Ennyi év kemény gondolkodás, elmélkedés után meglepően jól tudta venni az adást, jók lettek a megérzései. Különösen ma, furcsának tartotta a helyszínt, mintha ma egészen más lenne minden.
„Olyan csodálatosan szépen szikrázik a nap, szinte vakít. Ha nem lenne ennyire hideg, azt hinném, a nyári nap süt le rám.” Átadta magát az érzésnek, bár teste szétfagyott, de arcát melengette a drága nap. Érezte a simogatást, a melegséget, a finom illatot, olyat, amilyet még sohasem, fényeket látott becsukott szemhéja mögött, közben lágy dallamot hallott lelki füleivel.
„De szép az élet! – gondolta - Csodálatos! Nem számít már semmi, se múlt, se jövő, csak a most számít, és most fantasztikusan érzem magam!” – Valamilyen, addig ismeretlen boldogság tört fel belőle, belülről, mely felemelte, ringatta, szerette… Mindent sokkal szebbnek látott, mindenkit szeretett, néhány pillanatra övé volt a legnagyobb földi boldogság, már- már elfelejtette, hol van, miért van ott, és ki is ő valójában. Talán azért, mert épp a földön fekszik, földönfutó, hajléktalan, talán azonosulnia kellene ezzel a figurával? Lehet, hogy életének sokkal magasztosabb céljai vannak? Talán azzal, hogy létezik, megtanít valakit valamire? Egyetlen pillanatra mindezt tisztán érzékelte. Nem tudta megmondani, mennyi időt töltött ebben a boldog állapotban, melyben úgy érezte a felhők fölött száll, minden csodálatos, minden érte van, és a boldogság valójában benne van legbelül, nem kívül kell keresni, szeretetet érzett, kimondhatatlant, végtelenséget, határtalanságot…
Csodálatos élményének egy hangos kiabálás vetett véget, amely egyre hangosodott, ahogyan közeledett.
- Hordd el magad innen, te büdös, koszos féreg! – ordította magából kikelve egy nagydarab mérges ember.
- Mit vétettem? – kérdezte ártatlanul, felocsúdva álmából, hirtelen azt sem tudta, hol van.
- Ne üldögélj az üzletem előtt, mert rontod a boltot! – mutatott a tulajdonos a kis butikjára.
- Én? – csodálkozott.
- Igen, te! Fúj! Te emberiség szégyene! Elriasztod a vevőket a szagoddal! A puszta jelenléteddel! – vöröslött a feje.
- Jól van, megyek már… - mondta Sanyi, feltápászkodott, de lábai alig akartak mozogni, annyira összefagytak.
Odébb hordta az irháját, körülnézett, kinek a boltját rontja, de éppen ott nem volt egy üzlet sem, így újból leheveredett a jéghideg földre, ahonnan az imént söpörték le azt a kis havat, ami éjjel esett. Ismét szerette volna az előbbi élményt átélni, de mivel akarta, így nem ment…
Kisvártatva arra közeledett egy nő, aki magába mélyedten futott, miközben a gondok ráncokat rajzoltak homlokára… Valami sötét, valami megfoghatatlan burok vette körül. Sanyi megérezte vívódásait, lelki fájdalmát, úgy gondolta, meg kell szólítani, vagyis ez nem volt ennyire világos, inkább csak egy megérzés, mely hirtelen tört fel belőle, önkéntelenül nyújtotta felé a két kezét:
- Kérem… egy kis alamizsnát… - nézett fel könyörögve. A nő rápillantott, de mintha nem is látná, továbbrohant gondterhelten, néhány lépéssel odébb megtorpant, visszahátrált… kikotort némi aprót a pénztárcájából.
- Tessék… - hajolt Sanyi felé teljes szívével együtt érzőn, kezébe csúsztatott egy fémpénzt.
- Köszönöm… - rebegte Sanyi – a Jó Isten áldja meg érte… - suttogta.
- Szívesen… - lehelte a nő, majd továbbment.
Sanyi érezte, hogy elöntötte a boldogág, pár pillanatra ismét égig emelte valamilyen ismeretlen érzés…
Talán itt ennyi volt itt a dolga, feltápászkodott, vett 5 zsemlét a pénzből, és visszament Rozihoz, aki éppen akkor ült fel, megdörzsölte szemeit. Gyűrött, ráncos arcán meglátszott, hogy az élet mennyire megviselte, legszívesebben meghalt volna, ám öngyilkos mégsem akart lenni. Megették együtt a zsemléket, majd a szokásos körútjukra indultak, ahol mindig kaptak valamit.
Rozi délután ott állt szótlanul, remegő lábakkal az ismerős büfés bódéja előtt. Hirtelen lejátszódott előtte minden, az egész eddig élete, a sok szenvedés, a kín, a fázós napok, a megaláztatás, a szégyen, azon tűnődött, mennyit, és meddig kell még kibírnia, meddig tart a szolgálat? Gondolatai közben a fájdalom könnyeket csalt a szemébe, csendesen gördültek le arcán, rongyos kabátján felszívódtak… Csak állt némán, tétován, a semmibe meredő tekintetével, remegő lábaival, egy egész világ fájdalma sűrűsödött könnyeibe, belül lángolt benne a tehetetlenség, reménytelenség…
- Fáj nagyon? – szólította meg a büfés.
- … igen… - nyögte ki elcsukló hangon.
- Ne sírj! Majd egyszer minden jóra fordul! – mondta a büfés.
- … hát, persze… - sóhajtotta Rozi - Majd a földben…
- Dehogyis… még itt is… - próbálta vigasztalni a férfi, de igazából nem tudott mit mondani - Na, ne sírj! Gyere! Igyál egy kis meleg teát! Vagy inkább kávét kérsz? – kérdezte.
- Teát… köszönöm szépen… te olyan…
- ... jól van, ne mondj semmit, igyál! – biztatta a büfés.
- Rendes ember vagy! Vagy inkább egy angyal? – nézett zavaros tekintettel a férfire.
- Nem vagyok én angyal! Csak egy ember a sok közül! – nevette – Tessék, a tea!Hanem vigyázzatok! Most mondta be a rádió… Ma éjjel lesz az év leghidegebb napja! Szerintem adjátok fel az elveiteket, menjetek be a szállóra! – tanácsolta.
- Jó, majd beszélek Sanyival…
Rozi megitta a teát, aztán a nap további részére nem emlékezett, este ismét Sanyival ült a buszmegállóban.
- Józsi mondta, hogy ma éjjel lesz a leghidegebb nap ebben az évben… - kezdte a beszélgetést.
- Igen? Hát… Nem tud már érdekelni… - nyögte Sanyi. Néma csendben üldögéltek tovább a jéghideg földön.
- Nem megyünk be a szállóra? – próbálkozott később.
- Nem, én nem megyek sehová, ha meg kell halnom, meghalok! Felkészültem! Kész vagyok teremtőm elé állni… különben is… ettől mi lehet még rosszabb? – mondta, szinte csak magának.
- Igazad lehet… mi lehet ennél rosszabb? Talán a halál szép… vagy valami más…
- Rozi, te menjél, ha akarsz! Miattam ne aggódj, tudod, mindent kibírok! Te vigyázz magadra! Menj be ma éjjel, holnap találkozunk! – kezdett aggódni az asszonyért.
- Nem… én sem megyek… veled maradok! – döntött a nő.
- Csak legalább ma éjjel!
- Nem! Mondtam már! Maradok!
- Jó, örülök neki! Tudod mit? Bújjunk össze, majd egymást melegítjük! – javasolta.
- Ha meg kell halnunk ma éjjel, meghalunk… - suttogta Rozi.
- Odafönn találkozunk! – mosolygott Sanyi.
- Rendben! Megágyazok! – lelkesült fel Rozi. Egymásra tette a rongyokat, hogy vastagabb legyen, ami alattuk van, fölül a két takaró, meg a másik testének melegsége biztosan elég lesz…
Mosolyogva, szívükben szeretettel melegítették egymást, egy puszival kívántak jó éjszakát, és vártak, vártak valamire, valami másra, bizsergett bennük valami ismeretlen, megmagyarázhatatlan, talán a boldogság érzése… Összebújtak, megfogták egymás kezét, mindketten sejtették, hogy a mai éjjel más lesz, mint a többi…
Másnap a segélyszervezet dolgozói találtak rájuk még mindig kézen fogva feküdtek, úgy hűltek ki együtt, de arcukon boldog mosoly hirdette, ők már megválttattak…
AZ AJÁNDÉK
A fiatalasszony gyermekkorában, boldogságban, szeretetben, elfogadásban élt, amit teljesen természetesnek vett, hiszen azt kapta mindig. A párja éppen ellenkezőleg, sokan voltak, mindig ítélkeztek felette, soha nem fogadták el úgy, ahogyan volt, senki sem szerette, legalábbis nem úgy tűnt. A két család minden tiltakozása ellenére, ők mégis egymásra találtak, egymásba szerettek, összeházasodtak. (ellentétek vonzzák egymást alapon…) A lány szülei gyakran mondogatták, hogy ez a pár nem neki való, nem illik hozzá, a fiú szülei szintén tiltakoztak, de ők senkire sem hallgattak.
A mindent és mindenkit elsöprő szerelem, és a hosszú harc után jöhettek a hétköznapok.
Kezdetben, amikor a hölgy ajándékot kapott, a férj soha nem mulasztotta el leszólni.
- Minek örülsz annyira, hisz az csak egy vacak szappan? – kérdezte lenézően.
A nő azért örült, mert szeretettel adták, szeretettel kapta, ezt nagyon jól tudta, és akkor nem számít a mi, sokkal fontosabb a hogyan, és a kitől, de ezt a férje sohasem értette meg, nem tudta elképzelni, mit érezhet ilyenkor a felesége. Számára évekig az ajándékozás csak nyűg volt, egy kellemetlen kötelesség, mindig azon mérgelődött, hogy már megint valakinek a valamije van, és az ismét pénzbe kerül. A feleségét sokszor megbántotta az ajándékkal, meg ezzel a hozzáállással. Nem tudtak megegyezni, hogyan tovább. Végül évek során odáig jutottak, hogy a férj már csak pénzt adott az asszonynak, kiszámolta, hogy ő ad egy bizonyos összeget, és majd ugyanannyiért kér valamit vissza, amikor neki lesz születésnapja, vagy valamilyen ünnepe. Azt hitte, így minden rendben van, ám az asszonyka nagyon megalázónak tartotta ezt a helyzetet, nem tudta, hogyan léphetne ki ebből a csapdából, hogy ne sértse meg a párját.
Közben a gyerekek nőttek, nődögéltek, már nekik sem felelt meg semmi. Előfordult, hogy pénzt kértek ajándékba. A feleség kérte a férjétől, legalább egymást ne ajándékozzák, mert ennek így semmi értelme, de a férj nem egyezett bele, mégiscsak ciki mások előtt, ha megkérdezik, hogy mit kapott az asszony.
Közeledett ismét az asszonyka születésnapja, következő hónapban lett volna a névnapja, azután meg már itt a karácsony. A párja évekkel ezelőtt többször elfeledkezett a névnapjáról, hiszen „olyan sűrűn követik egymást ezek a rémes ünnepek!”
- Neked már megint mid van éppen? - kérdezett rá mérgesen, amikor jöttek a rokonok köszönteni - A születésnapod most volt! – értetlenkedett.
Soha egy bók, egy kedves szó, egy ajándék, egy szál virág, egy csoki „csak úgy” nem volt. Az ajándékozást mindig egy szükséges rossznak, fölösleges pénzkidobásnak tartotta. Most azonban nem felejtette el, sőt! Előre gondolkodott, ezért a születésnap előtt odaadta a három alkalomra kiszámolt összeget.
- Itt a pénz! – nyitotta ki a tárcáját - Vegyél magadnak valamit, én úgysem tudom, mit szeretnél! – mondta.
- Nem, én így már nem akarom, soha többé! Különben is, még odébb van…– állt félre a nő tiltakozva.
- De! Tessék, itt a pénz! Nem baj, ha odébb van, vedd meg, és csomagold be magadnak!
- Nem, nem! Inkább nem kérek semmit, ha ennyi év után még mindig nem ismersz! Olyan jó lenne egyszer egy kis meglepetés…– sírta el magát.
- Meglepetés? Milyen gyerekes vagy! Gondolkodjál már egyszer felnőtt módon! Ha! Még, hogy meglepetés! Ki hallott már ilyet! – háborodott fel az ötleten.
- Rendben, akkor nem kérek semmit! Se meglepetést, se pénzt! – döntött a nő egészen határozottan.
- Persze! Aztán meg panaszkodsz, hogy tőlem nem kaptál semmit!
- Nem, nem!
- Majd bömbölve mész a kolléganőidhez, a barátaidhoz, és az anyádhoz!
- Nem, nem fogok, senkinek sem mondom, hidd el… - törölte le a könnyeit.
- Hát az… azért mégsem úgy van… Hidd el, nem tudom, mi jó neked, na, vedd a pénzt, és nehogy azt mondd, hogy tőlem nem kaptál semmit! – azzal ledobta az asztalra és ment volna dolgára.
- És melyiket kapom a születésnapomra? – kérdezte a nő furcsa hangsúllyal a hangjában.
- Melyiket, Melyiket? Válaszd ki! Ott van, mind a három egyforma! – nézett felháborodottan a férje.
- Nem! Kérlek, ha már mást nem kapok, te válaszd ki! – követelte.
- Jó, ha ezt akarod! Tessék, ez a születésnapodra, ez a névnapodra, ez pedig itt karácsonyra! – helyezte el egyenként a pénzdarabokat az asztalon - Most már elégedett vagy? – kérdezte dühösen.
- Hát… - nézte a nő a pénzeket az asztalon, nem látott bennük se meglepetést, sem szeretetet, csak megaláztatást.
- Na, akkor ezt letudtuk, most már hagyjál békén, mert annyi dolgom van, azt sem tudom, merre fussak! – dohogta, és röptében bevágta az ajtót maga mögött.
Észre sem vette, hogy a felesége sírógörcsöt kapott, feldagadt a szeme az önsajnálattól, és a tehetetlen dühtől. Neki nem számítottak az érzelmek, a női könnyektől még idegesebb lett, nem bírta látni, ezért olyankor még gonoszabb lett, amivel még jobban megbántotta a feleségét, aki nem tudott kilépni a helyzetből. A nő a sűrű könnyei fátyolán át letekintett az asztalra dobott pénzdarabokra. Megtörölte a szemét, és belátta, ezért tényleg nem érdemes még sírnia sem, ettől aztán nem változik meg semmi. Elhatározta, az idén véget vet ennek a cirkusznak, és bebizonyítja a párjának, hogy a pénz nem ajándék, sőt, a gyerekeknek is.
Az anyukájától mindig azt hallotta, az ajándék nem a pénzről szól, nem arról, ki mennyi pénzt költ rá, ki mit visz, hanem arról, hogy szeretjük azt a valakit, akinek vesszük, tiszta szívvel, szeretettel adjuk! Ráadásul olyasmit igyekszünk keresni, vagy készíteni, aminek tudjuk, hogy örül, tehát kilessük a kívánságát, igyekszünk teljesíteni, várjuk az örömét, ezért sokkal jobb adni, mint kapni, mert az ajándékozott öröme nekünk, akik adtuk, még nagyobb örömet okoz. Nagyon fontos emellett a tapintat, ha mi a szeretett személytől véletlenül mégsem olyan ajándékot kapunk, aminek igazán örülünk, akkor sem sértjük meg azt, akitől kapjuk, mert tudjuk, hogy szeretettel adta. Nagyon sajnálta, hogy ő pont a saját családjában nem tudta mindezt megvalósítani. Sokszor beszélgetett erről a barátnőivel, akikkel megosztották egymással ebbéli tapasztalataikat. Amíg ott üldögélt a pénz fölött, átfutottak ezek a történetek az agyán:
1. Az ifjú férj a felségének egy olyan gyönyörű nyakéket vett, amilyet addig még nem láttak a környezetükben. A baráti, és rokoni társaság széles gyűrűje közepén az ifjú ara a nyakába akasztotta, és a férje felé fordult.
- Drága volt? Mennyibe került? – kérdezte vigyorogva.
- Hát… - lepődött meg a férj.
- Drága volt? – ismétlődött erőszakosabban a kérdés.
- Igen – jött a tétova válasz.
- Ajánlom is! Akkor jó! – elégedett meg a feleség. Majd széles mosollyal az arcán mutogatta a legújabb szerzeményét.
2. Egy hatéves kisfiúnak nem tudtak mit venni, mert már nem értékelt semmit! Térdig gázolt a játékhalmazokban, mindent összetört, a nagymamájától kapott Legot szétverte, - amit a mama a kisnyugdíjából összekuporgatva vett meg az egyetlen unokájának. - A legújabb elektronikus játékok, távirányítós autók, robotok hevertek összetörve szanaszét a földön, mert a gyereknek nem volt türelme normálisan bekapcsolni. A születésnapján több tízezer forintra rúgó bulit szerveztek neki, ahová meghívták az összes gazdag barátot. A többi családtag azon tűnődött, mit fog kapni ez a gyerek a 25. születésnapjára? Az anyja karácsony előtt mindenkinek a lelkére kötötte, inkább adják oda a pénzt, majd ő megveszi az ajándékot, amivel méltón a kisherceg elé lehet majd járulni…
3. Egy édesanya, aki kínkeservesen nevelte fel fiait a kevéske, fárasztó fizikai munkával megkeresett pénzéből. Mindig csak rájuk gondolt, mindent értük tett… Kitaníttatta őket, jó állást szereztek, majd amikor már jól kerestek, elfeledkeztek a régi, nyomorúságos időkről. Akárcsak az anyjukról, aki egy kisnyugdíjból tengődött, de sohasem kérdezték meg tőle, hogy szüksége van e valamire. Egyiknek olyan feleséget sikerült választani, aki lenézte az egész családot, és mindig kinevette a mamát a vacak ajándékaival együtt. A mama sokszor sírt, amikor nem látta senki…
4. Baráti és rokoni körben is felmerült már a kérdés: Mit lehet tenni, mit lehet venni a mai világban annak, akinek mindene megvan? Ha kozmetikai csomagot veszünk, lekiabálják, fúj, de büdös, ennek az illatát nem lehet kibírni, parfümöt nem lehet venni, ajándékcsomagot, melyben kávé, tea, csokoládé van, ciki venni, ruhát szintén, és az ilyen családoknak a könyv sem ajándék…
5. Amikor kicsi gyerekektől megkérdezzük, mit kaptak ajándékba? A válaszokon igencsak elcsodálkozhatunk! Már nincs a fa alatt labda, társasjáték, könyv, építőkocka, de van hifi torony, számítógép, házimozi, mobil telefon, Playstation, és egyéb hasonlók, míg vannak olyanok, akiknek még ajándék sem jut… és vannak ilyenek ma is…
„Ilyen elidegenedett, értéktelen világban élni? Inkább meghalni volna jó!”
Hősnőnk eme gondolatok után befejezte az elmélkedést, és óriási elhatározásra jutott, az idén bizonyít. Tervet szőtt, nagyon komoly tervet. A pénzt felvette az asztalról, eltette egy borítékba. A születésnapján a párja még megkérdezte, mit vett magának, mire azt felelte, még nem kapta meg, amit akart, ennyiben maradtak, a névnapon már említésre sem méltatták a dolgot.
Elérkezett a várva várt karácsony. Mindenki boldog belső izgalommal készülődött. Feldíszítették a fát együtt, ahogyan szokták, összegyűlt a család, közösen elköltötték a karácsonyi vacsorát, majd szokás szerint karácsonyi dallamokra kezdődhetett az ajándékozás. Először a gyerekek kapták meg, mint mindig. A nagydoboz mélyén, egy kicsi borítékban ott lapult a pénz…
- Ha! Na, mindegy… Csak ennyi? Mást nem is kapok? – lepődött meg a kicsi tovább kutatva.
- Nem elég az összeg? – kérdezte az anyja.
- De… az összeg pont megfelelő, csak… - tétovázott.
- Ezt kérted!
- Igen… ezt… - nézett körül csalódottan, de még reménykedve - Na, nem baj, akkor én majd veszek belőle számítógép alkatrészt – sóhajtotta, miután körülnézett ismét, és sehol sem talált nagy ajándékszatyrot, csupa különböző meglepetésekkel.
- ÓÓÓÓÓÓÓÓ! Pénz? – lepődött meg a nagyobbik - Hát, jó, majd akkor én is veszek belőle valamit… hm… - legyintett.
- Na, te jössz! – szólt a nő párjának, akinek a borítékja a fán lógott.
- Péééééénz????? – esett le az álla. Kivette, megnézte mennyi. Vissza akarta adni, de azon nyomban.
- Igen, pénz, ha csak azt értékelitek! – mondta a felesége diadalittasan.
- Nem kellett volna… ezt nem így szoktuk! Kati! Nem hiszem, nem hiszem… hogy normális vagy– nézett olyan szemekkel, amilyennel még sohasem.
- De velem igen, velem így szoktad! Nekem is ilyen, ha pénzt kapok tőled! – bólintott a nő.
- Hát… a pénz tényleg nem ajándék! – jegyezte meg a nagyobbik gyerek, majd csalódottan elvonult a szobájába.
- Elmaradt a meglepetés! – egészítette ki a kicsi, és ő is elment a szobájába.
- … hát, igen… - tette hozzá az apa, majd eltávozott a TV szobába.
Azokat a szemeket látni kellett volna! Mindenkinek leesett az álla, szótlan, döbbent csend követte az ajándékozást. Senki sem vette észre, hogy Kati semmit sem kapott. Az idén elmaradtak a csillogó szemek, elmaradt a bontogatás öröme, a rácsodálkozás. Az idén egy űr támadt, ledőlt egy fal, ami addig ott állt. Valami megváltozott…
A család szétszéledt, egyedül az anya maradt a fa alatt, aki elégedetten, bár kissé sajgó szívvel üldögélt ott. Sajgó szívvel, mert sajnálta, hogy elrontotta a karácsonyt, a meglepetést, folyton a döbbent pillantásokat látta maga előtt. A másik érzelem egy kis megelégedés volt, amivel nyugtázta, mennyire jól sikerült a terve. Erre nem gondolt, hogy ekkora hatása lesz. Kisvártatva a kisebbik gyerek odasomfordált hozzá, amikor meglátta, hogy egyedül üldögél.
- Anyuci! Láttad apu szemét? Láttad, mennyire meglepődött? – kérdezte.
- Igen, láttam! – mondta elégedetten bólintva.
- Pénzt még sohasem kapott! – folytatta.
- Bizony nem! Pedig nekem mindig azt adott! És tudod, milyen pénzt kapott most?
- Nem tudom… Milyet?
- Pont ugyanazt, amit nekem adott 3 hónappal ezelőtt karácsonyi ajándékra!
- Honnan tudtad, hogy ugyanaz?
- Eltettem egy borítékba!
- Nahát! Te, anyuci! Hogy te milyen vagy? És most jobban érzed magad? – firtatta.
- Sokkal jobban! – nyomta meg a sokkal szót.
- Tényleg nem ajándék a pénz! Nem tudtam örülni neki! Igazad volt! Elmaradt a bontogatás öröme! Elmaradt a meglepetés! Ettől még az is jobb, ha kérek valamit, és tudom, mit fogok kapni… – mondta.
- Én megmondtam! Sohasem hisztek nekem!
- Akkor most szólok, soha többé nem kérek pénzt, vagy ha igen, akkor csak a fele legyen pénz, a másik feléért meglepetést kérek, mint eddig! Bár nem is… inkább az egészből! Tudod, úgy, ahogy szoktad! És nem egy nagy ajándékot, hanem inkább sok kicsit, sokfélét, nagy zsákban, lehet ruha, kozmetikum, játék, CD, DVD, akármi… csoki, cukor, cipő, mit tudom én! Jó? – sorolta egyre hevesebben.
- Rendben! Értem! – mosolygott az anyja.
- Akkor most megyek számítógépezni, jó? Majd gyere be a szobámba, mutatok valamit! – mondta távozás közben.
- Jó, majd bemegyek! – bazsalygott a nő.
Nem sokkal ezután előkerült a nagyobbik gyerek. Nagyon érdekes, lapos pillantásokat vetett az anyjára, majd így szólt:
- Anyuci! Igazad van! A pénz tényleg nem ajándék! Láttad, apu mennyire meglepődött?
- Láttam… - somolygott az anya.
- Bevallom, nekem sem volt jó! Soha többé nem kérek pénzt! Nekem jöhet minden úgy, mint régen! Könyvek, CD, DVD, bármi, amiből szoktál csomagot készíteni! Nekem az nagyon megfelelt!
- Rendben van! – egyezett bele a nő.
Ezután bement a TV szobába a párjához, aki éppen egy filmet nézett. Szótlanul leült mellé, mintha érdekelné a film.
- Láttad a gyerekeket? – kezdte a beszélgetést a férj.
- Mit kellett volna látnom? – kérdezte ártatlanul.
- Hát a meglepődést az ajándékon!
- Ja! Azt láttam! Miért?
- Szerintem többé nem akarnak majd pénzt ajándékba! – folytatta.
- Szerintem sem! – mosolygott a nő magában, tudván, a férj sem szeretne többé ilyet!
Másnap meglátogatták a nagymamát, majd a rokonokat, még életükben nem örültek ennyire a kapott ajándékoknak, mint akkor!
Így történt, megesett, férj és feleség az eset óta többé nem ajándékozzák egymást…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése