http://www.youtube.com/watch?v=vXFUHg6eR9Y
Hős akartál lenni?
Erényekből erős bástyákat építettél,
kőfalat vontál magad köré,
felállítottad alabástrom oszlopaid,
hűségből, szeretetből, jóságból…
elfojtott érzelmek, meg nem élt álmok között
őrlődtél az elvárás malomban…
Mikor megszülettél, ártatlanul felsírtál,
de rögtön megnyesték zsenge ágaid,
letörték az úgymond vadhajtásaid.
Tradíciók kötötték béklyóba lelked,
hamis ábrándok útjelző táblái tereltek,
vaskalapot tettek a fejedre,
beléd verték a századok vascölöpét,
ősrégi tapasztalatok szögeztek keresztre…
– neveltek…
Életed lassan olcsó ponyvaregény lett,
s bár üvöltöttek az ösztönök,
nem engedted őket kibontakozni,
nem merted leverni láncaid!
Egyre tovább emelkedtek a várfalak,
sűrűsödött a kerítés, a korlát -
hát végül megtanultad te is megadni magad,
meghajolni mások akaratának…
- a lelked viseli e terheket…
Földhöz tapadsz, mert félsz,
aggodalmad igájától nem szabadulsz,
ezredéves csipkebokor tüskés indái
fonják körbe próbálkozásaid…
Egy napon mégis feltör a vágyak szökőárja,
vulkánként robban bele a világba -
az ösztönök gejzírje…
Sárba tiporták álmaid, lenyom a köd,
- fogva tart…
Nem tudod tovább benn tartani,
kérdések áradata áttöri a gátakat…
Miért tetted?
- Mert azt mondták!
s füstbe ment kíséreltek
kötötték erővel gúzsba szárnyaid…
mindenkinek meg akartál felelni,
azt hitted szobrot faragnak rólad?
Nem mondták el, hogy szabad vagy,
te irányítod sorsodat,
csak vállald fel, és add önmagad!
Ébredj!
S máris lecsendesednek a hullámok,
ha kitombolta magát a szabályok betartása,
belenyaltál, megízlelted az élet tortáját…
- lehull a lepel…
Tedd, amit tenned kell, éld meg az élet illúzióját,
ne érdekeljen, mi a valóság!
Kövesd a boldogságod, hallgass magadra!
Ami lenni szeretnél…
- Az vagy!
Nincs már többé se múlt se jövő,
nincsenek bűnök, és falak,
- csak te vagy!
A mindenben oldódik egységed…
- Együtt egyedül…
Várom a hajnalt!
Sötét éjben halkan
búsan indulok,
várom már a hajnalt,
úgy bandukolok.
Harmatos reggelen
barna bőrű fák,
felém integetnek
szőke koronák.
Fehér bárányfelhő
ásít, ébredez,
szerény őszi szellő
lágyan lengedez.
Hulló levéleső
kering, körbevesz,
langyos párafelhő
nedves, ölelget.
Ezerszínű avar
megadja magát,
forgószél kavarja
könnyed halmazát.
Átfújja kabátom
zordon mosolya,
lelkemet nem hagyom -
szívem otthona.
Szivárványszínekkel,
kél a napsugár,
szépsége ígéret
új remény vár rám...
Belső út
Ha befelé sétálsz,
szíved csarnokába
szótlanul ha megállsz,
felragyog a csoda.
Fényárnak oszlopa
teríti be lelked,
angyalok szózata
érinti meg szíved.
Üzennek tenéked,
csak meg kell hallani,
égiek éneke
mit akar mondani!
Ha veszed az adást,
s hálásan leborulsz,
tiéd a boldogság
így örök fénybe jutsz…
Pokoltánc
Ha koldusnak születtél,
s hamis képet követtél,
te sem tudod, mit remélsz,
börtönödben éldegélsz.
Távoli cél megkísért,
s képtelenség, hogy elérd,
társad fájdalom, s ezért
sorsod örök szenvedés.
- Talmi ábránd mennyit ér?
Ha titokban arra vágysz,
egyszer te légy a király,
nagyravágyó álmot látsz,
ám ledől a kártyavár…
Úgy érzed, már nincs tovább,
csodálkozol, hogyha fáj,
könnyek között mondd, mi vár?
- mert a lélek étke más…
- Mit számít a gazdagság?
Belül pokol, kívül máz,
hol lehet a Mennyország,
mennyi, mennyi csalódás,
miért nincs, ki megbocsát?
Botladozol, kapirgálsz,
rajtad trónol bús magány,
merre van az igazság,
pokoltánc a valóság…
- Nem létezik boldogság?
Kétely költözik beléd,
lassan összeáll a kép…
változásért fohászkodtál,
meghallgattatott imád!
Megérint téged a fény,
tovatűnik már a rég,
újra feléled a láng,
s átölel a boldogság!
- Ím, szívedre hallgattál!
Minden
Szabadítsd ki lelked
tested fogságából
engedd a félelmet
elszállni magától.
Végtelen időben
ha szél kap hátára,
mint egy falevelet,
elsodor magával.
Föld anya elringat,
s testesül meg benned,
átölel angyala
s birtokod ereje.
Víz angyala véred
teljesen átjárja,
megtisztítja minden
sajgó porcikádat.
Fogadd be a szellőt,
ha feléd áramlik,
nyisd tágra a tüdőd,
s érezd, hogy megsimít!
Terjeszd szét szárnyaid,
emelkedj a csúcsra,
ha a Nap téged hív,
s megérint sugara.
Testet ölt így benned,
a négy elem immár,
érted küldött jelet,
s neked az új világ!
Egyesítsd magadban
az univerzumot,
eggyé válunk újra,
hisz sorsunk összeforr…
Béke van, s nyugalom
örök harmónia,
érzem, veled vagyok,
természet, ősanya!
Báb
Magányosan élek,
bebábozódtam,
semmitől se félek
visszavonultam.
Nem számít a világ,
hiába pörög,
csendes fénylátomás,
amelyben ülök.
Metamorfózisom
lassan alakul,
béklyóm a gubómról,
tán végleg lehull.
Bizsereg a vállam,
készül valami,
látlak, s a hangodat
vélem hallani.
Kitárom szárnyaim,
fennen repülök,
megélem álmaim,
szerelmem örök.
Köszönöm a szépet,
s hő bizalmadat,
általad elérem
minden vágyamat!
Jó, vagy rossz?
Nem vagyok se jobb,
se rosszabb, mint más,
ha ezt már tudom,
nem ér csalódás!
Egyetlen porszem,
maroknyi halom,
a gépezetben
parányi atom.
Tengerben könnycsepp,
folyóban hínár,
egy vagyok veled
szárnyaló madár.
Az univerzum
együtt rezeghet,
ha mi már tudjuk,
milyen az élet!
Te sem vagy se jobb,
se rosszabb, mint más,
érzed, és tudod,
nem ér csalódás!
Az ihlet
Ha átölelnek
az ihlet karjai,
nem érdekelnek
a világ dolgai.
Megszáll egy bűvös
mámor, varázslat,
úgy érzem, öröm
élni a mának.
Köröttem lebeg
dús virágillat,
angyalok ülnek
a vállaimra.
Arcomra csókot
lehel a múzsa,
végtelen boldog
természet anya!
Kezemben a toll
magától siklik,
lám, a papíron
új vers íródik.
Jelek
Szótlanul ámultam,
végtelen térben,
rakéták firkáltak
jelet az égen.
Füstcsíkok üzenték
gyere a fénybe,
rád vár a messzeség,
most ne légy tétlen!
Terjeszd szét szárnyaid,
emelkedj hát fel,
rázd le a béklyóid,
így szabad leszel!
Örömfolyó
Ha mélybe merültél,
s fájdalom gyötör,
érzed, nincs segítség,
bánat üdvözöl.
Körötted sivár táj,
s kőbe zárt szíved
reszketve felkiált:
valaki! Ments meg!
Kiszáradt mederben
hangod nem hallik,
magányod bilincse
csuklódra hajlik.
Keserűn gondolod,
már minden mindegy…
Ne hagyd, hogy elhagyjon,
s megtörjön hited!
Elveszett lélekként
kószálsz a mezőn?
Küldd el a szenvedést,
vigye a szellő!
Ragadd meg a hozzád,
s érted nyúlt kezet,
megleled a forrást,
hol öröm ered.
A béklyó lehullik,
újszülött éled,
gyötrelmed elmúlik,
új hajnal ébred!
Fenséges bűvölet
könnyeket fakaszt,
elönt a végtelen,
s létöröm ringat.
Az öröm folyója
ölel át téged,
boldogság hulláma
járja át szíved.
Kőbe zárt álmok
Kőbe zárt álmok közé
bújtatott ős vágyak,
s bár megkopott az emlék,
én még mindig várlak!
Érzelmeim faragták,
lelkem halkan búgja,
íme, ki előttem áll,
a boldogság szobra.
Érinteném – nem tudom,
zord falak vigyázzák,
láthatatlan varázslók
előlem is zárják.
Alabástrom palástja,
mozdulatlan „lobog”,
rezzenéstelen arca
hófehéren ragyog.
Tán kőbe zárt fájdalom,
félelem, szenvedés,
meg nem kapott jutalom,
hisz egy élet kevés…
Van e szíved, kőszobor,
s könyörület benned,
belül boldog hév dobog,
s az álarc csak felvett?
Örök szerelem honol,
féltett maszkod alatt…
vesd le láncod, mosolyogj,
s törd át korlátodat!
Tárd ki karod, ölelj át,
simogasd az arcom,
tied vagyok, nézz le rám,
súgd fülembe titkod!
Feléd nyújtom két kezem,
pattintsd fel a zárad,
tudod, érted létezem…
elérhetetlen vagy?
Évezredek kutatták,
vajon mi a kulcsa,
és még mindig nem tudják,
a szeretet nyitja!
Kezdet?
Ha ez még csak kezdet,
újszülött vagyok,
a világra újfent
rácsodálkozok.
Csecsemő szememmel
egyre ámulok,
sötétben lebegni,
én már nem tudok.
Szárnyalok végtelen
széles határban,
felfedezek mindent
az új világban.
Az élet csodaszép,
lágy meseország,
ezer felfedezés
vár, csak vár reám.
Kitárom szárnyaim,
fennen repülök,
megélem álmaim,
szerelmem örök!
Szeretlek, szeretlek,
szívem megnyitom,
s boldog létezéssel
együtt áramlok.
Az egész világot
Az egész világot
küldöm neked,
életed mostantól
vígan éljed.
Rengeteg kitartás
legyen benned
kísérjen boldogság,
hő szeretet.
Utadat mindig járd
emelt fővel,
ne törjön akadály,
se bús kétely.
Menj tovább, menj tovább,
hátra ne nézz,
előtted a világ,
s benned a fény!
Oltalom
Végzetünk tortája
illatosan dagad,
szerelmes ég alatt
gyertyánk lassan olvad.
Szélszőnyegen suhan,
a napsugár lágyan,
keze bús arcomra
életet simogat.
Anyaföld oltára
siklik elém bátran,
köröttem gondtalan
lombos fák hajolnak.
Falevél árnyában,
megbújik egy galamb,
fű szövött ágyában
fiának enni ad.
Madarak dalolnak,
szerelmes nótákat,
vadméhecskék dongnak,
bókolnak a vágynak.
Szellő szárnyán halkan
útra kél a kánya,
suttog határtalan,
új mesét az álma.
Patak vize csobban,
lubickol a sok hal,
önfeledten úsznak
minden áramlattal.
Természet, te drága,
végtelen imádlak,
kebled puha párna,
oltalom a mának.
Rám borul vidáman
Nap apám palástja,
pillája orcámat
csókkal cirógatja.
„Más”világ
Talán sok embernek
ugyanaz e táj,
s csak az én szememben
fordul a világ?
Tomboló viharral,
s hűs szellő szárnyán,
új levelet kaptam,
„más” üzenet száll.
Az eső megtisztít,
lemossa arcom,
fülem most megnyílik,
s hallom a hangot.
Szemeim, ha fedte,
ezredév álom,
nem számít, feledem,
letépem láncom.
Természet lágy ölén
kitárom karom,
létezem örökké,
erről szól dalom.
Szabadság, szerelem,
ez hát a jussom,
mindegyik embernek,
„csak” ennyi jusson!
Kitárom hű lelkem,
ablakot nyitok,
új világ él bennem,
boldog vállalom!
Már csak csendben nézem,
ahogy kél a Nap,
emberek szívében
virágok nyílnak.
Talán sok léleknek
változik e táj,
s nemcsak a szememben
fordul a világ…
Ha eldöntöm
Ha eldöntöm,
hogy vége már,
szememre bűvös
álom száll.
Angyalok ülnek
vállamon,
újabb mesékről
álmodom.
Szóvirág nyílik
ajkamon,
bimbója feslik
tollamon.
Egy teli tarsoly
tünemény,
szavakba oltott
költemény.
Siklik a toll a
papíron,
ha ez a sorsom -
vállalom!
Szeretnék
Szeretnék szél lenni,
szabadon szárnyalni,
tengerek habjain
lágyan ringatózni!
Szeretnék Nap lenni
vakítóan sütni,
életünk mezején
szélszőnyegen szállni.
Szeretnék Hold lenni,
beragyogni eged,
magamhoz ölelni,
örök mindenségem!
Szeretnék szeretni
feltételek nélkül,
mindent elfogadni,
ígéretek nélkül…
Túl sok
Honnan indultam,
merre tartok?
kemény a kaland,
mit vállalok…
Hová igyekszem,
ki vagyok én,
milyen az élet,
s mi ez a cél?
Vállamon túl sok
a sorscsapás,
lassacskán tudom,
elnyel a sár.
Lehúz a mélybe,
hív a mocsár,
háborgó tenger,
számos viszály.
Sűrű fellegek
gyűlnek fölém,
mégis evezek
tört dereglyén.
Tomboló vihar
tépi ruhám,
bánat a társam
zúg az orkán.
Úttalan úton,
hajt a vérem,
némán bolyongok,
mezítelen.
Dacolva széllel,
Botladozom…
Túl sok a lecke?
- Fel nem adom!
Zord árral szemben
navigálok,
ha épp elestem,
majd felállok!
Valami űz még,
menni muszáj!
Számomra többé
nincs akadály.
Lelkem temploma,
csak bírd ki még,
enyém a testem,
szívem tiéd!
Ölelj magadhoz,
fogd a kezem,
simítsd meg arcom,
gyere velem!
Együtt megoldunk,
minden gondot,
ketten haladjunk,
fel a dombon.
Megyünk az úton
kézen fogva,
örömön, bajon,
megosztozva.
Merj más lenni
Merj más lenni,
Mint önmagad rabja,
Merj változni,
Mert ez a sors útja!
Mi vár még rád,
Terhek a válladon?
Utazz tovább
Egy másik vonaton!
Nehéz próbák,
Gondok nyomasztanak?
Álmodjál hát,
Fogadd el, aki vagy!
Tedd azonnal,
Ne kérd a holnapot,
E pillanat
Az, melyben megkapod!
Táncolj vígan,
Életed homlokán,
Haladj bátran
Csillagod nyomdokán!
Merj más lenni,
Mint önmagad rabja,
Merj változni,
Mert ez sorsod útja!
Tarisznyádban
Elindultál egyszer,
Válladon tarisznya,
Álmokkal degeszre,
Tömted meg valaha.
Vad vágyak mezején
Folytattad az utad,
Új csodák szőnyegét
Tudtad lábad alatt.
Eltévedtél olykor
Gondok sűrűjében,
Amit hittél egykor,
Porba hullott régen.
Viharba kerültél,
Elnyelt sűrű mocsár?
S te alámerültél,
Ha betelt a pohár…
Megkísértett a múlt,
Gyaláztak, tiportak,
Mégis új lángja gyúlt,
Szívedben a mának.
Rendíthetetlen vagy!
Súgta egy hang neked,
Emeld fel most magad,
Ne állj meg sohasem!
Menj tovább, menj tovább,
Űzzön, hajtson véred,
Mosolyból szőtt fohász
Ragyogta be léted.
Tarisznyádban álmok,
Bizalom erdeje,
Lógjon oldaladon,
Reményed ereje.
Semmi vagyok
Semmiből jöttél,
semmibe mész,
semmi vagy te és
mégis egész!
Semmiből jöttem
semmi leszek,
semmibe megyek,
minden leszek!
Benned van minden,
akár bennem,
egy vagyok veled,
s egy vagy velem!
Minek a szárny?
Sokszor úgy érzem, kicsi a testem,
szívesen kirúgnám az oldalát,
szeretnék szárnyalni fenn az égen,
szabadon repülni egyre tovább!
Világom némán karomba zárnám,
elfogadnék mindent úgy, ahogy van,
határtalan szívem nagyra tárnám,
mindenkit szeretnék, egyre jobban…
Mi ez az érzés, én már nem tudom,
valaki végre mondja meg nekem!
Valami egyre hajt az utamon –
Megállni végleg, most már nem lehet?
Azon tűnődöm, mindez mohóság,
telhetetlen volnék, és nem elég,
amit a sorsom eddig elém tárt,
miért csábít mégis a messzeség?
Vajon véletlen kerget talmi vágy,
mikor egy erő arra kényszerít:
ez még nem elég, még menj, csináld!
- Féktelen érzés – gyakran felrepít…
Talán bűn, ha szétvet a boldogság,
- de mennyit ér, ha közben megfeszít?
Vajon tényleg túl nagy a magasság,
melyet nem bírnak el a szárnyaim?
Minek a szárny, ha nem repülhetek?
Minek a toll, ha már nem írhatok?
Minek a szív, ha nem szerethetek,
s miért a vágy, ha nem használhatom?
Mit ér a szó, ha ki nem mondhatom,
miért a lélek, ha múlton kesereg?
Miért van bennem annyi fájdalom,
hol van a cél, s mi a feladatom?
Ki vagyok én, és mit akarok itt,
a halk tükörből ki néz vissza rám?
Kié a hang, mely folyton megszólít,
s azt üzeni: egyre csak így tovább?
Mikor lesz végre csend, és nyugalom?
Hagyjatok békén testi tünetek!
Mikor ül már bölcsesség vállamon?
Ha ez vagyok én, más nem lehetek!
Hiába tolong ezernyi kérdés,
ha válaszokat sohasem kapok,
alabástrom márvány az érzés,
húsomba hasít, s mélyen marcangol…
- De ah! Csitt, megint hallok valamit…
Meghajtom magam, ez a jutalom?
Ami elmúlt, többé már nem számít,
mindig vezérel felsőbb hatalom…
***
Kitárom szárnyam, hangom elcsuklik,
örömkönnyek közt némán ragyogok,
ilyen az élet, folyton változik,
s ha ez a sorsom, bátran vállalom…
Jéghideg utakon
Csikorog a fagyott,
sikamlós hó mezsgye,
szerelmem elhagyott,
szívem is hófedte.
Sehol sincs ragyogás,
csak néma fájdalom,
lelkemben csalódás,
felkavar, s fáj dalom…
A jeges táj felett
nesztelen csend honol,
valami elveszett,
mélabú bandukol.
Szépremény fúrókút
kiszáradt egykoron,
ballagok szótlanul
fekete alkonyon.
Rám borul jéghideg
búskomor hallgatás,
sötétlő döbbenet
egekbe így kiált…
Fülemben zakatol,
villámlik, dübörög,
ordít a csend, s dobol,
az élet mennydörög.
Szeszélyes színdarab,
amit a karma írt,
kérdezem hangosan,
de ő csak rám legyint!
Elönt a félelem,
fél térdre borulok,
testem, s a terheket
egyedül vonszolom.
Érzelmek hulláma,
átsuhan, megérint,
magányom borzalma
sikolyra kényszerít.
Esendő lelkemet
most neked ajánlom,
ítélkezz felettem,
zenélj a húrokon!
Gyémántfény közelít,
jóleső borzongás,
az égbolt megnyílik,
s árad a boldogság…
A jeges táj felett
kegyelmes csend honol,
hálával telt szívem,
s lelkemben nyugalom…
Fájdalomtest
Mélybe taszított egy érzés,
nem figyeltél magadra,
így hát ismét elmerültél
gyötrelmeid mocsarába…
Valami mindig visszahúz,
közben sanyargatod magad,
gyakran visz lefelé az út,
s vad tűzre öntesz olajat…
Az egód szilaj, túl erős,
mitöbb, nem enged feledni,
sok alkalommal még legyőz,
és nem tudsz megbocsátani.
Vajon, mindezt meddig bírod?
Hiszen nem vagy mazoista…
A szomorú múltban tocsogsz,
s karjába veted önmagad.
A fájdalomtest enni kér,
és te még bőven adsz neki,
s ha átölel a szenvedés,
nem bírod múltad lemosni…
De miért kell, hogy így legyen,
s táplálod őt, mint jó anya?
Azt hitted, rég lerendezted,
mégis megkísért mosolya.
Ha ez még mindig nem elég,
a jövőért aggódás vár,
bővebben akkor sem mesél,
ha elé vágtatsz paripán!
A fájdalomtest enni kér?
Azért se adj többé neki,
hagyd a tűztánc bűvöletét,
engedd el a félelmeid!
Élj a mának, álmaidnak,
a múlttal többé ne törődj,
valósítsd meg vágyaidat,
és remélj mindenek fölött!
A most számít, s minden érzés,
mit magaddal majd elviszel,
meglásd, ki nevet a végén,
ha önmagadban így hiszel.
Az életed nem küzdelem,
nem sorsunk a máglyahalál,
szabadulj fel, légy független,
és átölel a boldogság!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése